A kisfiú a szoba sarkában ült és sírt. Egészen picike volt, annyira picike, amennyire csak egy síró gyerek tud lenni. A manó megállt, nézte és facsarodott a szíve. Ez pedig egy nagyon fontos tény: A manóság egyik alapvető szabálya, hogy a szívfacsarodás ellen lehetőség szerint rögtön és azonmód tenni kell valamit.
Pedig a manónak dolga lett volna máshol, vártak már rá Habátka meg Csiping, hogy felderítsék az ismeretlen szobákat... De hát, itt volt a kisfiú, és sírt.
Galorca tehát sóhajtott egyet és közelebb sétált; aztán még közelebb; végül már ott állt a kisfiú térde mellett és a könnycseppek a manózsák mellett néhány centire csapódtak be. Valamit tenni kellett...
- Hahó! - szólt a manó. - Hahóóóóó! - kiáltotta újra, mert a zokogás miatt az első kísérletet elég esélytelennek érezte. A kisfiú egy pillanatra elcsendesedett és értetlenkedve nézett szét.
- A lábad alatt vagyok, rám ne lépj! - mondta a manó és tényleg ott volt. A kisfiú lassan megemelte a kezét és megbökdöste a manó zsákját.
- Te igazi vagy? - kérdezte némi kételkedéssel a hangjában.
- Még szép, hogy igazi vagyok! - húzta ki magát a manó – És nem szeretem, ha bökdösnek!
- Elnézést - mondta a kisfiú és összébb húzta magát, hogy a manónak jusson elég érintésmentes terület. - Nem fog többet előfordulni.
Nézték egymást. A manó hosszú, pompomos zöld sapkát viselt, amire színes fonallal hímeztek mindenfélét. Pirospozsgás arcán ráncokat hagyott már a sok évnyi mosolygás. A kisfiú sápadt volt, törékeny, egy kék rövidnadrág volt rajta és egy póló, meg fehér zokni.
- Miért sírsz? - próbálta Galorca feleleveníteni a társalgást.
- Mert mindig egyedül hagynak. Azt mondják, hogy „nagyfiú vagyok” játsszak egyedül, de én nem tudok egyedül lenni... nem szeretek egyedül lenni... - válaszolt a gyerek és már megint könnyek jelentek meg a szemében.
- Most nem vagy egyedül. Itt vagyok veled. - szólt a manó.
- De te is el fogsz menni, mert dolgod van, ahogy mindig mindenkinek dolga van. És ne is ígérd, hogy visszajössz, mert tudom, hogy nem, hogy el fogod felejteni, hogy megígérted, mert lesz más, ami fontosabb. Más gyerekek...
- Állj, állj, állj... hát ezt most meg honnan veszed? Még a nevemet sem tudod, hogy feltételezhetsz ilyeneket?
- Mindig ez van.
- Mindig manók jelennek meg a szobádban, hogy megvigasztaljanak?
- Nem, azok nem szoktak. Te vagy az első. - hüppögött a kisfiú. - Mi a neved?
- Galorca vagyok, szolgálatodra. - mondta a manó és meghajolt.
- Engem Thimónak hívnak. Lehasalok ide, hogy jobban lássalak, jó? - és ezzel a kisfiú törökülésből hirtelen hasonfekvésre váltott, a kézfejére támasztva az állát, így nagyjából egy magasságban volt a szeme a manóéval.
- Ott tartottunk – foglalta össze a manó - hogy azért sírsz, mert egyedül vagy. Miért rossz egyedül lenni?
- Unalmas.
- Oh, az tényleg rossz. Unatkozni rossz, ezért én azt nem is szoktam. - mondta a manó vidáman.
- Mit csinálsz, hogy ne unatkozz?
- Hát felfedezek! Most éppen... ezt a szobát.
- Mindig van felfedezni való?
- Bizony.
- És honnan tudod, hogy mit kell felfedezni?
- Hát megnézem a távcsővel.
- Milyen távcső?
A manó beletúrt a batyujába és elővett egy fekete tölcsért és büszkén felmutatta.
- Nahát, ez csörög. - szólt meglepve a kisfiú
- Persze hogy csörög, benne vannak a varázskövek. Azok kellenek ahhoz, hogy meglássam mit is kell felfedezni! Minden manónak saját távcsöve van. Egyedileg készítik, külön rendelésre. A szerint, hogy mit is akar a manó látni. Te mit szeretnél látni?
- Nem tudom.
- Mindenki tudja. Tudod, ott legbelül... Van egy része a szívednek, ahol ezek a vágyak laknak. Oda kell benézned, az a legfontosabb. Mit látsz ott?
- Nem is tudom. Ezt még senki sem kérdezte így tőlem. Ezen még sosem gondolkoztam.
- Hát, akkor pont itt van az ideje. - mondta a manó.
- Azt hiszem, az életet szeretném - szólt a kisfiú. - Azt, ahogy zajlik, meg színes...
- Hát, az én távcsövem különlegességek találására való, de Habátkának rendszerszemlélős és Csipingnek pedig érzéslátós van.
- Habátka meg Csiping, ők a barátaid?
- Igen, valahol itt vannak a házban, csak szétszóródtunk. Lassan meg is kell keresnem őket, mert különben aggódni fognak.
- Akkor most elmész? - kérdezte Thimó csalódottan.
- Igen, el, de vissza fogok jönni később. Manóbecsületszavamat adom.
- Az komoly ugye?
- A legkomolyabb. - válaszolt a Galorca. - Mondd csak, hogy van most benned a sírás?
- Elmúlt. - csodálkozott el a kisfiú – Azt hiszem rajzolni fogok, felfedező manókat... – mondta lelkesen.
Pár nappal később Thimó egy távcsövet talált az asztalon, papírból tekertet, csörgőset... és mikor megmutatta az apukájának, az csak ennyit mondott:
- Igen fiam, ez egy kaleidoszkóp. Úgy kell használni, hogy belenézel, megforgatod és akkor látod, ahogy a kis kövek tükröződnek a prizmán...
De a kisfiú már nem figyelt, mert ahogy belenézett, látta az életet, ahogy zajlik és színes, a világot, amiben soha többé nem kell unatkoznia.
nem tudom elmesélni, inkább mutatom:
Vettem délelőtt két ananászt, amikből ma estére (a mézdinnyével és az otthonról hozott körtepálinkával egyetemben) koktél lett :))
voltam megint :) most fejen álltunk és Mark megkérdezte, hogy esetleg a skorpió nem menne-e nekem.
mondtam, hogy így elsőre fogalmam sincs, aztán megmutatta...
hát, hogy is mondjam... azért valahol jól esett, hogy ezt feltételezi :)
Dorka, a nap szava, amit tanultam: shoulder blade - lapocka
tegnap elmentem a városba, mert az a nap volt, amikor fotózni kellett valami szépet és kipakolni a netre, hát megtettem, pedig jégesett és el is ázott Zs., aki elém kerekezett, ezért aztán turistáztunk, ahogy az a nagykönyvben meg van írva: a Trafalgar square-nél ettünk egy burgert késsel és villával és nem ittunk kávét, mert a könyvesboltban a costa az orrunk előtt zárt be.
a hídon vártuk, hogy legyen szivárvány, de csak egy lakatot találtunk, amit szerelmesek tettek oda, örök emlékként.
és ezt a képet viszem el, mert ez fontos... hogy ne csak nézzünk, lássunk is:
.jpg)
felhívott az ügyfelem, hogy hallott tegnap este a rádióban és erről eszébe jutott, hogy küldhetnék neki egy számlát már lassan :))
minden dalt eljátszottak, amit szeretek meg még egy csomó másikat is... :)
meg úgy alapból, már az angyaltetkós csávó miatt is érdemes volt...
voltam tegnap megint, most a kicsikkel (6-8 évesek) és a nagyobbakkal is.
érdekes tapasztalás nekem, hogy a gyerekeket egyáltalán nem zavarja az, hogy akcentussal beszélek... válaszolnak, figyelnek, megjegyzik a nevemet :)
szóval tudom, hogy a csoport 8 db 5-6 évesből fog állni, akiknek 15-17 cm-es araszuk van (ezt le kellett mérnem :))
aztán wcpapír gurigából készítettünk hódot (itt a legkisebb cserkészcsapatnak ez a jele) meg játszottunk egy nagy és színes anyaggal, amit hullámoztatni kellett, meg át-átszaladni alatta. Ott voltak a szülők is.
a nagyobban eggyel keményebb dió, a "vezető"-nek nincs tekintélye és nem fegyelmez egyáltalán. minden alkalommal van legalább gyerek, aki sír és egy aki puffog, meg duzzog.
tegnap odaültem az egyikhez, aki sír és megkérdeztem, hogy mi a baj. nem mondta meg. megkérdeztem, hogy azért nem válaszol -e, mert szeretne-e egyedül lenni. bólintott. ezért megadtam neki a lehetőséget, hogy ha úgy érzi, hogy elmondaná vagy szeretne játszani, akkor bármikor odajöhet hozzám... aztán felálltam és elmentem. alig telt el fél perc, már minket nézett és 2 percen belül már beállt újra.
akkora volt egyébként a káosz, hogy kénytelen voltam improvizálni egy játékot, ami úgy szólt, hogy párok vannak, az egyiknek bekötjük a szemét, a másik navigálja, miközben telepakoljuk a szobát akadályokkal... még nem sikerült teljesen, mert folyton beleszóltak egymás vezetésébe.
de ebben azért látom a fényt.
meg azt is látom, hogy jövő héten viszek krumplit, nyomdának és kiválasztok néhány origamit, amit előre gyakorolok és akkor ott meg fogjuk tudni csinálni együtt.
egy kulcsszó van ebben is: figyelem.
A hétvégén hajózni voltunk... kellemes nyári melegben futottunk ki a lellei kikötőből, de Fonyódra már piros viharjelzés mellett álltunk be. Viccesen égtem le, foltokban őrzi a bőröm az ujjaim (és a naptej) nyomát.
Ebédeltünk és vártuk a vihart... ültem a parton, néztem, ahogy arannyá válik a Balaton és a lábam előtt hömpölyög, néztem a kincset anélkül, hogy birtokolni akartam volna.
Különlegesen szép volt.
Aztán csak álltam a móló szélén, ezt a dalt hallgattam csukott szemmel és éreztem, ahogy a testemnek feszül a langyos szél és megtart.
(erről egyébként véletlenül fotó is van :)
Másnapról pedig azt az élményt hoztam el, amikor mégis nekivágtunk a víznek, erős szélben, a hullámok át-át csaptak a hajón, az árbocnál ültem és arra gondoltam, ilyen lehet egy bálnán lovagolni.
vagyok itt, ebben a térben, időben, ebben a nyárban... találkozom a fontosaim közül néhánnyal, azokkal akikkel közös a mostom és jó benne nagyon.
egy tea, egy meggyszörp, egy whiskey, egy kávé és minden érzés, meg minden gondolat, amivel kevergetem, meg szürcsölöm...
amivel nagyon vagyok a pillanatban,
és aztán hordozom ezt
és vele együtt benneteket.
tudom, hogy tudjátok... ezt most magamnak és emléknek írom.
Volt egy per, amit még 2007-ben kezdtem, serdülő ügyvédjelölt koromban... ez volt az egyetlen ügyfél, aki velem tartott, amikor kiléptem a régi irodából és sajátot alapítottam.
Először arról szólt a per, hogy szabad-e mellékvízmérő órát felszereltetni, aztán (mikor ezt kiharcoltuk) meg arról, hogy ha már van ilyen a lakásban, lehet-e irreálisan magas közös vízhasználati díjat megállapítani csak ezen "mellékvízmérős" tulajdonosok vonatkozásában.
Első fokon nyertünk, másodfokon alapvető jogkérdésekben nem értettünk egyet az eljáró tanáccsal (pl. lehet-e alkalmazni háttérjogszabályként a Ptk-t egy ilyen ügyben) ezért vesztettünk és végül írtam egy felülvizsgálati kérelmet és csak vártam, vártam, vártam.
Az imént jött meg a boríték, 6 oldal az indokolás, de a lényeg egy szavas:
Nyertünk :)
És persze most is Daisy jut eszembe, mert "nincsenek kis ügyek és nagy ügyek"... ebben az eljárásban 6 évnyi munkám van benne, amit nyilvánvalóan nem tudtak pénzben megfizetni... valahol itt a különbség a munka s a hivatás között.
Valahol tyúkpernek minősítették volna, pedig ez az igazságról szólt és arról, hogy ezt meg tudtam védeni.
Életem első, saját felülvizsgálati eljárása, amit megnyertem és valahol bizonyíték arra, hogy jó ügyvéd vagyok.
:)
... és akkor úgy alakult, hogy csütörtök hajnalban 5.55-re megbeszéltem egy interjút Kovács Gellérttel a Petőfin.
Volt egy olyan tanárom, aki miatt érdemes volt egyetemre járni. Már nem él, csak bennem. Valahogy így:
- Vagy bennem az,
- aki voltál;
- vagy bennem az,
- aki lennék.
- Te lennék,
- a magam módján.
Azt mondta az ügyfél, hogy találkoznunk kéne, hogy átbeszéljük a doksit és végül megállapodtunk egy cukrászdában a Jászain.
Aztán küldött meghívót is a munkatársainak és nekem:
"Tea a londoni nővel" - címmel :)
Na, az ilyenek miatt szeretem az ügyvédesdit ;)
Pár hete elkérték az egyik tanulmányomat,
erre használták:
"Kedves Ügyvédnő!
Szíves tájékoztatásul közlöm,
hogy az egyik debreceni csapat
elhozta az első helyet (ezáltal a
"Miskolci EU Vándorkupát") illetve
a másik csapatunk a harmadik helyezést,
továbbá az egyik versenyzőnk
a "Legjobb Alperesi" címet.
Ismételten köszönöm az
átküldött dokumentumokat,
melyek eredményesen
segítették a felkészülést!
Üdvözlettel:
X.Y"
és akkor annak a srácnak az édesanyja, akivel 12 éve jártam, egyszer csak azt mondta: "Te (a nevem), nem tudom, hogyan csinálod, de még mindig nagyon jó alakod van, semmit sem változtál" :)
szombaton délelőtt érkeztünk meg, Zs. elment családozni Balatonra én pedig részévé váltam a történéseknek...
először csoporttalálkoztam és nemsírós babát dajkáltam közben,
aztán voltunk Palf misén (ahol megint ott volt az a 8 gyerekes család, amelyiket valójában így kellene írni: Család, mert nagyon példaképeim nekem) és Palf persze megint rólam beszélt :),
utána ültünk a rakparton a Szerájból szerzett vacsorát majszolva és beszélgetve a világ dolgairól (inc. a saját férfi-női részeim),
majd átöltöztem, magamhoz vettem Lillét és bandáztam kicsit (2,5 órát) Radóval és csapatával (ld. előző bejegyzés),
ma cserébe korán keltem és mivel egy fodrász sem ért rám, kreáltam magamnak piros-vörös hajat,
aztán összeszedtem a zenekart és elmentünk Verőcére, hogy ott közreműködjünk holmi házépítésben,
és voltunk a Duna-parton,
és láttam egy 1,5 éves gyereket a talicskában aludni, főztünk kondérban jóságot, sört ittunk és sokat nevettünk,
aztán szereztünk fincsi kávét meg sütit a Jászain, aztán megöleltem a zenekar minden egyes tagját és hazasétáltam,
végül pedig ittam egy teát egy másik fontosommal...
most pedig este van.
Kb. 1 órával a koncert meghirdetett időpontja előtt érkezett. A biztonsági őrökön halk füttyögés közepette jutott át (nem csodálkozott, hiszen az egész megjelenése okot adott rá: fekete combközépig érő csizma, rövid nadrág, laza póló hatalmas kivágással), a jegyszedő csajszi azonban keményebb dió volt:
- A bandával vagyok. - mondta neki.
- Na persze. - válaszolta a csaj és nem engedte be. Úgyhogy nem maradt más, mint írni az énekesnek egy sms-t, hogy akkor ő most ott téblábol és találják meg. "We just leave the hotel, 15-20 minutes" jött a válasz, de mivel türelmetlen fajta volt, az utcán futottak össze.
Letette mindkét gitártokot, mikor meglátta a nőt és megölelte.
- Piroschka... you changed nothing... you changed a lot.
Most bezzeg a rendezvény főnök jött eléjük, és bekísérte őket a hátsó szobába, és a nő minden további kérdés nélkül kapott a csuklójára pecsétet, amivel bárhová mehetett. Két banda volt még előttük, úgyhogy beszélgettek. Az elmúlt 12 évről és a túráról, amin anno megismerkedtek, mikor egy kocsiban aludtak.
Radó bemutatta a zenekart, a dobost, a basszugitárost, a másik szólózót. A backstagen kicsit érdekesen keveredtek a nyelvek. A zenekar szlovákul beszélt, de a dobos tudott magyarul is, a rendezvényszervező német volt és általában angolul beszélt, de a nővel és a kollégáival azért az anyanyelvén. A nő meg, jó groupiehoz méltón mikor hogy... leszámítva a szlovákot.
Aztán látta őket készülni, hangolni, színpadra állni... az utolsó pillanatban a dobos még a kezébe nyomott egy videokamerát, hogy akkor most esetleg, ha felvenné a fellépést... és ő mindent megtett, amit egy rock koncerten, pogózó közönség mellett lehetséges :)
Az utolsó előtti dalt, aminek "Endless" a címe, a frontember végül neki ajánlotta és neki énekelte el.
(Zárójeles megjegyzések: A zenekar tagjai mérnökök, 36 év felettiek és nősek, végül arra beszéltem rá őket afterparti gyanánt, hogy látogassuk meg ma reggel az egyik közös barátunk telkét és segítsenek téglát pucolni :))
akartam erről írni pár sort, mert jó volt... szemerkélő esőben mentem önkéntesen parkot rendezni.
"green gym" - így hívják a programot, sok nyugdíjas volt és egy-két önmagát kereső. egy kicsit kilógtam (korra meg edzettségre), de jó volt megint fák között lenni, avarillatú levegőben. A bokrokat kellett visszavágni, meg egy részen az aljnövényzetet, hogy a platánok kis levegőhöz jussanak.
miután megérkeztem és kitöltöttem 6 oldalnyi doksit arról, hogy nem vagyok beteg és felelősségem teljes tudatában fogok esetenként megterhelő fizikai munkát végezni, illetve környezettudatosan vásárolok nekikezdtünk:
volt az elején bemelegítés, a végén nyújtás, a kettő között bemutatták a szerszámokat, a használati módot (olló, ásó, csákány :)) aztán kijelölték a terepet és csattogott a metszőolló.
Én pedig nagy lelkesen rutintalan városi hölgyeknek magyaráztam... volna, ha tudnám a kerti szerszámok és a fák neveit így csak sokat nevettünk, összekarmoltak a rózsák... megismerkedtem Joyce-szal (aki egy nyugdíjas szociológus, szuper szimpi), akinek sikerült is úgy felírnom az e-mail címét, hogy nem mentettem el :( de majd biztosan találkozunk még.
ráadásul kaptunk ebédet (ami angolos volt... és ezzel azt hiszem, mindent elárultam, azaz íze nem volt csak állaga), cserébe viszont a parkban termelték a felhasznált zöldség egy részét.
ezzel együtt jó volt nagyon, hazahoztam egy nagy csokor virágot, egy egyébként likvidált bokorról.
tekertem hazafelé mászásról és egyszer csak azt látom, hogy a szomszéd kertjébe befut egy róka.
ez mondjuk még P-n is meglepne, de ez London... 3-as zóna. :)
.jpg)
